|
Búcsú Hóka Ernőtől – itthon, Galgahévízen
Ma, itt Galgahévízen, végső búcsút veszünk Hóka
Ernőtől. Egy olyan embertől, aki hosszú, nehéz, mégis példaértékű életet élt –
és most, sok évtized után, hazatérhetett. Haza, ahonnan egykor indult, s ahova
a szíve mindig is visszavágyott.
Ernő 1931. július 30-án született itt, Galgahévízen –
Hóka Mihály és Mészáros Verona második gyermekeként. Ez a kis falu nemcsak
születésének helyszíne volt, hanem a lelke mélyén mindig is az otthona maradt.
Itt nőtt fel testvéreivel, Mihállyal és Józseffel, és innen indult el a világba
– akarata ellenére, sorsának kényszerű útjára.
Jogot hallgatott, amikor egy koncepciós per
vádlottjaként – teljesen ártatlanul – börtönbe került. Fiatalon tapasztalta meg
az igazságtalanságot, a politikai üldöztetést, a fizikai megpróbáltatásokat.
Éveket töltött kényszermunkán, Miskolcon és az oroszlányi bányában, majd két
évre munkaszolgálatra vitték a komlói bányába.
De megtörni sosem tudták. Mert volt benne valami, amit
semmilyen hatalom, semmilyen rendszer nem tudott elvenni: a méltósága. A hite.
A hazaszeretete.
1956 után – amikor sokan menekülni kényszerültek – ő
is elhagyta az országot. New Yorkban telepedett le, ahol új életet épített – de
soha nem feledte, honnan jött. A magyarság ügye és öröksége továbbra is a
szívének közepén maradt. Társalapítója és elnöke lett az 1956-os Magyar
Szabadságharcos Világszövetségnek, a Vitézi Rend elkötelezett tagjaként
dolgozott, a Kisgazdapárt egyik alelnökeként is tevékenykedett. Testvérével,
Mihállyal együtt szerkesztették a Magyar Holnap című újságot – hogy a
távolba szakadt magyarok se veszítsék el gyökereiket.
Számos magas rangú elismerést kapott, többek között a
Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét és Főkapitányi Díszkardot, amely a
Vitézi Rend legmagasabb kitüntetése.
De számára a legnagyobb elismerés nem ezekben rejlett.
Hanem abban, hogy családja lehetett. 1977-ben vette feleségül Belzunce Lídia
Beatrízt, akivel két kislányt, Veronikát és Michelle-t neveltek fel
szeretetben. Unokái – Andrew, Alexander, Athena és Helena – adták meg számára
azt a csendes örömöt, amely hosszú időn át csak remény maradt. A család volt az
a megtartó erő, amely végigkísérte életét.
A sors különös rendje szerint ő volt az, aki mindenkit
túlélt. Bátyja, Mihály 1994. augusztus 20-án hunyt el egy New York-i
kórházban. Öccse, József – aki mindig különösen közel állt hozzá – mindössze öt
nappal előzte meg őt az örökkévalóságba. Őt január 18-án helyezték örök
nyugalomra, a hatvani temető díszparcellájában.
És most Ernő is hazatért. Nemcsak lélekben, hanem szó
szerint is. Galgahévízre, ebbe a szeretett faluba, ahol született. Itt nyugszik
most szülei sírjában – abban a földben, amely mindig is az övé volt. 1989-ben,
mikor hosszú száműzetés után először léphetett újra magyar földre, első útja
ide vezetett. A temetőbe. A szülői sírhoz. És most, ahogy akkor mondta, „végre
hazaértünk” – most ő is végleg hazaért.
Ernő életét csendes erő, bölcsesség, kitartás és mély
emberség jellemezte. Nem kereste a rivaldafényt – de mindig ott volt, amikor
segíteni kellett. Nem emelte fel a hangját – de mindig hallgattak rá. Olyan
ember volt, akinek a jelenléte biztonságot adott. Aki példát mutatott – nem
szavakkal, hanem azzal, ahogy élt.
Ma, amikor búcsút veszünk tőle, a veszteség fájdalma
mellett ott van bennünk a hála is. Hogy ismerhettük. Hogy a részesei lehettünk
az életének. Hogy megtanított minket arra, hogy az igazságot nem mindig
kiáltani kell – elég méltósággal hordozni.
Itt búcsúzik most feleséged Beatriz, Lányaid: Veronika
és Michelle, Unokáid, ahogyan Te hívtad őket: András, Sándor, Athina és Helena,
valamint Józsi öcséd özvegye Magdolna, Lánya Monika és unokája Dániel.
Rajtuk kívül a rokonok, a szomszédok, a barátok és a
harcostársak.
Nyugodj
békében, Ernő!
Köszönjük, hogy voltál nekünk! - Isten veled!
vitezirend.com |
