| 
 Csillog. Különben sötét a határ,S hosszú az éj alant.
  
Szívek, tilos a nagy világítás,
  
S virág sincs annyi már,
  
Elpazaroltuk régi ünnepen;
  
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
  
Ki ma este a temetőbe jár.
  
Hiába, virág sincsen annyi már.
  
De egy-egy szálat letenni szabad.
  
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
  
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
  
Egyik halott a másik halottal:
  
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.
  
Ó, a halál.
  
Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
  
Utunkba áll,
  
s könnyes, pityergő szájunk megremeg.
  
Ó, a halál.
  
A játszótársunk és tréfál velünk.
  
Rohanva száll -
  
Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk,
  
tépázza gallérunk, ijedve forgunk,
  
és kacagás közt betöri az orrunk.
  
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
  
sötét szobákba kuksol reszketeg,
  
lepedőben - így mondta épp a dajka -
  
kasza van a kezében, nincsen ajka,
  
és fondoran vigyáz,
  
mikor suhan az esti láz,
  
s a hőmérőn, ha ugrik a higany,
  
csontos markába hahotáz vigan.
  
Övé a bál,
  
Ő a halál.
  
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
  
de kis szobánkba fekete az ablak,
  
az éjbe kint
  
Ő ránk tekint.
  
Mi gyermekek, mi küszködünk vele,
  
s játékpuskánkat fogjuk ellene.
  |