|
A
nagyszabású ünnepség két részből állt. Első része a kisvárdai városi színház és
művelődési központ színháztermében zajlott, melyet az ünneplő közönség - főleg
a sok tanuló - teljesen megtöltött. A Szent László Katolikus Gimnázium diákjai
adtak valóban felemelő műsort. Megemlékeztek a 176 esztendővel ezelőtti
tragikus eseményekről, felidézve a magyar történelem nagyjainak emlékét, akik
életüket adták szeretett hazánk szabadságáért.
Az
ünnepség második része a városi bíróság épülete előtt zajlott, az aradi
vértanúk emléktáblájánál. Hosszú sorban álltak az emlékezők, akik koszorújukkal
tisztelték meg az aradi vértanúkat. A Vitézi Rend nevében is elhelyeztük a
koszorúnkat. Külön örömöt jelentett számunkra, hogy Bokrosi Bianka kadétunk
vitte és helyezte el a koszorút. Köszönet illeti Szeregnyi Györgyöt és vitéz
társait a szervezésért és részvételért.
Kaszásné
Tóth Judit gimnáziumi igazgató asszony a következő lélekemelő beszédet mondta a
színházi ünnepségen:
"Tisztelt Emlékező Közösség!
Azért gyűltünk össze,
hogy hősökre emlékezzünk, akik készek voltak életüket áldozni a hazáért, a
szabadságért, a magyar nemzet függetlenségéért!
1849. október 6. Csaknem
2 hónap telt el azóta, amikor augusztus 13-án Görgey Artúr Világosnál letette a
fegyvert gróf Rüdiger cári lovassági tábornok előtt. Egy fiatal cári főhadnagy,
Drozdov így emlékszik vissza a fegyverletételt megelőző tárgyalásra és a
fegyverletételre: A Görgey vezérkarához tartozó tisztek „mintha daliák
arcképcsarnoka lenne” – ötlött fel bennem a gondolat a pompás magyar egyenruhát
viselő délceg férfiak láttán: itt gyűltek össze a legelőkelőbb családok fiai, a
magyar ifjúság színe-virága.” Majd a fegyverletételről így emlékezik: „…
Megkezdődött magának a megadásnak a ceremóniája. A gyalogosok tisztelegtek,
szomorúan levették magukról felszerelésüket, és puskájukat gúlákba állították.
A katonák búcsúzás közben sírtak, és megcsókolták zászlójukat. A huszárok
leszálltak lovukról, átölelve, zokogva búcsúztak el tőlük. Karabélyuktól
ugyanilyen keserűséggel váltak meg.”
Akkor, 1849. október 6-án
Aradon egy soknemzetiségű haza fiai, magyar, német, osztrák, szerb, horvát,
örmény származású honvédtisztek, 12 tábornok és egy ezredes is megvált már
mindenétől, búcsúlevélben elvált szeretteitől és délcegen vonult a
vesztőhelyre, „mindegyik úgy megkeményedve, mint a gránitszikla”.
Mindannyian
ismerjük Barabás Miklós litográfiáját a 13 aradi vértanúról.
Mit
láttam ebben a képben, amikor olyan idős voltam, mint ti, kedves Diákok?
Szakállas, bajszos, komor
tekintetű férfiakat, zsinóros mentében, szívük felett címeres kokárdával.
Fegyelmezett, példás szimmetriával sorba rendezett hadviselt férfiakat.
Valahogy nem a márciusi ifjak forradalmi hevülete sugárzott arcukról. Távoli
hősök voltak, akik a történelem viharában hősi halált haltak, de úgy beszéltek
róluk tanáraink, hogy vértanúk voltak.
Soha nem gondolkodtam életkorukról, inkább idősnek láttam őket, különösen a
nagyszakállú Damjanichot.
Ma már másképp tekintek
rájuk. Egyetlen idősebb volt köztük, mint mai énem, az 56 éves Aulich Lajos. Damjanich
is csak 45 éves volt. A legfiatalabb, Leiningen-Westerburg Károly csak 30 éves
volt, bizonyosan fiatalabb, mint édesapátok.
De mennyi tapasztalat
volt mögöttük, mire a szabadságharc elkezdődött. Hivatásos katonatisztek
voltak, akik közül többen már 13-14 éves koruk óta katonai képzésben
részesültek, az osztrák császári hadseregben szolgáltak, de amikor a magyar szülőhaza
szólította őket, hűséggel válaszoltak hívására.
Ezek a férfiak nem
áldozatai lettek a szabadságharc utáni véres megtorlásnak, hanem vértanúk
lettek, akik nem menekültek, akik igaz ügyért, meggyőződésükért vállalták a
halált.
E férfiak többsége
családapa, szerető, hűséges férj volt. Volt köztük 5 gyermekes családfő, volt,
aki 3 kisgyermeket hagyott maga után, volt, aki feleségét 4 havi házasság után
hagyta özvegyen. Schweidel József 5 gyermeke közül az egyik vele raboskodott az
aradi várbörtönben. S mit jelent ez? Hogy olyan hiteles példát adott
hazaszeretetből, ami fiát is a honvédek sorába hívta.
Ezek olyan személyes emberi
tényezők, amelyek hozzánk, kései utódokhoz közelebb hozzák az aradi vértanúk
életpéldáját.
S miben voltak ők
kiemelkedőek? A kortárs visszaemlékezések Török Ignác személyében tehetséges
hadmérnököt rajzolnak, Láhner György személyében a honvédsereg fegyver- és
lőszerellátásának irányítóját, aki munkáját mindvégig nagy odaadással és
csöndes szerénységgel végezte. Szívükben becsületesek voltak, forrón szerető
apák, hitvesüket megbecsülő férjek. Hittek Istenben, a haza ügyében,
mindannyiukat bátorság, szenvedélyes hazafiság hajtotta.
Megrendítő, ahogyan
Damjanich imádkozik a kivégzése előtti éjjel:
„Mindenség Ura! Hozzád
fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj
erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen
és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te
vezettél, Atyám a csatákban és ütközetekben. […] Oltalmazd meg, Mindenható, az
én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől…”
Vértanúságukban emelt
fővel viselték a becstelen halált. Mennyi párhuzam Jézus Krisztus keresztre
feszítése és a magyar nemzet kínszenvedése között.
Olyan világ volt ez, hogy
az igaz ügyért életüket áldozók a köztörvényes bűnözők, a nemtelenek büntetését
kapták, a kötél általi halált. Csak négy vértanú kaphatta meg a golyó általi
halál kegyelmét. Sajátos értelmezése ez a kegyelemnek.
Olyan világ volt ez, hogy
a fiatal, 18 éves uralkodó, I. Ferenc József Hajnau közreműködésével példát
statuált. Épp október 6-án került sor az aradi tizenhárom és gr. Batthyány
Lajos pesti kivégzésére. Egy éve ezen a napon robbant ki a III. Bécsi
forradalom, amikor a birodalom csapatai felkészültek, hogy elinduljanak a
magyar forradalom leverésére. (párhuzam: augusztus 29. Mohácsi csata és
Keresztelő Szent János fejevétele)
Olyan nap volt ez, hogy
még maga a nap is, hogy ne lássa, mi történik, elrejté arcát, csak kilenc óra
után eregette le a bús fellegek közül jótékony sugarait. (Sulyánszki Euszták
minorita szerzetes)
Többet nem kívánhatok
ezen a mai és minden jövőbeli napunkon, mint amit Kiss Ernő örmény származású honvédtábornok
utolsó imájában kért az Istentől:
Istenem, az újkor
ifjúsága egész ember lesz-e?
„Árpádok dicső szentjei,
virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé
az életük.” Legyen Krisztusé és a hazáé az életetek!"
Prof. Dr. vitéz Ivancsó István
Székkapitány
vitezirend.com |
