Nem tudom, hogy milyen lehetett az időjárás 1919 nyarán, de hogy kemény egy nyár volt az biztos. A Tanácsköztársaságként elhíresült katasztrófa 1919. március 21. és augusztus 1. között sújtotta az országot. Az ellenforradalmi kormány minden tényleges hatalom és befolyás nélkül tehetetlenkedett Szegeden.
A román haderők kapva az alkalmon - antant engedéllyel -, megszállták az ország jelentős részét, azzal a felkiáltással, hogy ők küzdenek a vörös métely ellen és „felszabadítják” Magyarországot a kommunista elnyomás alól.
Azóta már jelentős tapasztalatot szereztünk „felszabadítás” terén, nos, ez pont olyan volt, mint a későbbi. Ahogy a csapataik haladtak előre, úgy indultak sorra Románia felé vasúton vagonok százai, elszállítva mindent, ami csak mozdítható volt, a mezőgazdasági terményeken, az állatállományon túl, a leszerelt gyárak gépeit is. Meg ami még adódott… Kevésen múlt, Harry Hill Bandholtz, amerikai tábornok erélyes fellépésén, hogy a Nemzeti Múzeum kincsei nem követték a számos „átorganizált” értéket. A román megszállás alatt okozott kár becsült értéke 1,5 milliárd aranykorona volt. A szabad rablás ideje volt ez…
Román katonák Budapesten
Hosszú története során Magyarország még tán soha nem járt ilyen közel ahhoz, hogy végleg eltűnjön a térképről.
A vörös Forradalmi Kormányzótanács augusztus elején beszüntette működését, Peidl Gyula vezetésével szociáldemokrata kormány alakult, melynek az első dolga volt visszavonni a bolsevikok terrorintézkedéseit.
1919. július 6.-án került a nyilvánosság elé Horthy Miklósnak, a monarchia utolsó flottaparancsnokának felhívása, amelyben meghirdette a nemzeti hadsereg újbóli létrehozását. Erre azért volt szükség, mert még az őszirózsás forradalom idején, Károlyi Mihály egy váratlan ötlettől áthatva - meg, hogy bizonyítsa az antantnak Magyarország békés szándékait - egyszerűn, egy rendelettel szélnek eresztette a komplett magyar hadsereget. Ez nem volt túl ésszerű húzás, még akkor sem, ha egyesek szerint ez egy demoralizálódott, csekély harcértékű hadsereg volt, ha frontról hazatérő katonák néhol, fosztogattak és egyéb bűncselekményeket követtek el.
A teljesen kiszolgáltatott országnak - amit a románok alaposan ki is használtak -, a vörös csapatok széthullása után, nem volt hivatalos irányítás alatt álló hadereje.
A felhívás hatására, a kétségbeejtő helyzetben, a széthullott hadsereg elkeseredett katonái tömegével gyűltek Horthy kibontott zászlaja alá. A csapatok létszáma augusztusra elérte a tízezer főt, augusztus végére pedig már 30 ezren voltak. Az új, független hatalmi centrum 1919. augusztus 9-én, Szegeden kezdte meg működését, de hamarosan áthelyezte székhelyét Siófokra, a román megszállástól mentes Dél-Dunántúlra.
A dunántúli „fővezérség” kialakulásával javult valamennyit az anarchiába süllyedt ország helyzete. Volt végre egy hatalmi tényező, melyet a nyugat is komolyan vehetett. A hajdani vörös terror nyomán viszont dúlt a „fehér” terror, mely a hajdani vörösök, zsidók - a tanácsköztársaság vezetésének jó része zsidó származású volt - elleni leszámolást tűzte ki céljául. Bár utóbb gyakran vetették a szemére, Horthy sosem adott parancsot az atrocitásokra, semmilyen formában nem járult hozzájuk.
Az antantnak azért is volt érdeke az új kibontakozó hatalom elismerése, mert az a komikus helyzet állt elő, hogy egyszerűen nem akadt az országban olyan felelős politikai vezető, aki megjelenhetett volna Párizsban a béketárgyalásokon, a feltételek aláírására. Mert ekkor már nem volt kérdéses, hogy mi lesz a szerepe a magyar delegációnak Franciaországban. Aláírják, amit eléjük tesznek és pont. Gyakorlatilag semmilyen formában nem befolyásolhatják a diktátum szövegét…
Október 23.-án érkezett Budapestre sir Francis Clerk, brit diplomata, hogy megszervezze a román csapatok kivonulását és cseppet sem vidám, anarchikus forgatagban találjon valakit, aki képes stabilizálni az országot, akivel egyáltalán tárgyalhat az antant. A derék brit hamar felismerte a régi igazságot, hogy a hatalom annál van, akinél a haderő. És ez az ország akkori három hatalmi tényezője közül egyedül Horthy Miklósnak állt a rendelkezésére. Október végén, mikor először ülhettek tárgyalóasztalhoz, Clerk végre tolmácsolhatta valakinek az antant három követelését:
1. A pártok hozzanak létre egy koncentrációs kormányt.
2. Amint lehetséges tartsanak választásokat, és ennek eredménye alapján hozzanak létre egy parlamentet.
3. Az új parlament és kormány küldjön békedelegációt Párizsba és írják alá a békediktátumot.
Az már csak ráadás volt, hogy arra is felkérte Horthyt, hogy amennyiben hatalomra kerül, számoljon le mind a szélsőjobboldallal, mind a szélsőballal.
Horthy feltételei a következők voltak:
1. Az antant utasítsa ki az országból a románokat.
2. Kapjon lehetőséget, hogy mint a hadak és az ország vezetője, megszervezhesse a polgári életet, a pártok vezetőiből új kormányt állíthasson fel.
A megállapodás gyorsan nyélbe ütettett.
Horthy november 5-én tárgyalt a pártok vezetőivel, ekkor egyeztek meg, hogy csapatai élén bevonulhat Budapestre, viszont nem alakít ki katonai diktatúrát. Amint lehet, választásokat írnak ki és hadsereg elismeri az új kormányt. Az pedig majd elküldi delegátusát a békekonferenciára…
1919. november 16-án Horthy Miklós csapatai élén - és az azóta is sokat emlegetett fehér lovon - bevonult Budapestre. Fontos lépcsője volt ez a háborús összeomlást és a proletárdiktatúrát követő konszolidációnak.
nagybányai Horthy Miklós bevonul Budapestre
November 24-én alakult meg Huszár Károly kormánya, amelyet végre az antant is elismert és komolyan vett. Ezután kellett még néhányat lépni, úgy, mint a nemzetgyűlési választások megtartása és a kormányfő megválasztása, hogy véget érhessen az áldatlan helyzet és külföld végre tárgyalóképes félnek ismerje el a magyar vezetést.
Az ország és új kormánya rendkívül nehéz helyzetben volt, kisantant általi katonai megszállás hatalmas károkat okozott. A román megszállás alatt megindult az ország módszeres kifosztása, amely során a becsült kár 1,5 milliárd aranykoronára rúgott.
Az államforma kijelölésének esetében kétség sem volt, a „köztársaság” szó, mint olyan, a két forradalom után meglehetősen gyanúsan csengett mindenki fülében. A királyság fenntartásának szinte egyöntetű volt a támogatottsága. Vita csak a IV. Károly visszatérését kívánó legitimisták és szabad királyválasztók alakult ki.
Azt viszont mindenki tudta, az antant semmiképp sem nézne jó szemmel egy Habsburg-restaurációt. A szomszédos országok pedig annyira ellenezték IV. Károly visszatérését, hogy újbóli trónra kerülését háborús okként jelölték meg.
Addig is, míg nincs király, jó megoldásnak tűnt egy kormányzó megválasztása. Ez nem példa nélkül való a magyar történelemben: gondoljunk csak Hunyadi Jánosra, vagy Kossuth Lajosra. A kisantant államai még az ellen is tiltakoztak volna, ha kormányzóként, ideiglenesen egy másik Habsburg kerül vezető pozícióba Magyarországon.
Magyarországnak, pedig mint a világháború egyik vesztesének - amelynek még hátra volt a „fekete leves”, a trianoni békediktátum, nem igazán volt lehetősége tiltakozni a belügyeibe való ilyen mérvű beavatkozás ellen.
A nemzetgyűlés 1920. február 16-án ült össze kormányzóválasztásra. Ugyan több jelölt neve is felmerült, Horthy Miklós már a választás megkezdése előtt biztos befutónak látszott, holott ő inkább Apponyi Albert megválasztását támogatta.
Külpolitikai okból sem József főherceg, sem Albrecht főherceg nem jöhetett szóba erre a méltóságra; sőt József főherceg kifejezetten el is hárította jelölését, miután a szövetségesek 1920. február 2-án megismételték tiltakozásukat a Habsburgoknak bármilyen visszatérése ellen. (Horthy Miklós - Emlékirataim)
Az a gondolat is felvetődött, hogy Horthy Miklóst egyenesen királynak választják meg, de ezt ő maga is ellenezte, hiszen elvileg elismerte IV. Károly jogos igényét a magyar királyi címre.
Azóta is gyakorta felhánytorgatják, hogy különítményesek „túlbiztosították” a választás idejére a parlament épületét, hogy a szavazás a felfegyverzett darutollasok jelenlétében történt meg. Ilyesmi is előfordult már a magyar történelemben, gondoljunk csak arra, hogy Szilágyi Mihály, Hunyadi Mátyás nagybátyja, merő véletlenségből több ezer felfegyverzett lovassal érkezett a királyválasztást megelőző tárgyalásokra. És mit tesz a véletlen, a katonák mind egy szálig elszánt Hunyadi „szurkolók” voltak…
Annyit mindenesetre elmondhatunk, akár Horthy Miklós tudtával és beleegyezésével történt a választás „túlbiztosítása”, akár a tudta nélkül, az egykori tiszti különítményeseknek ez volt az utolsó jelentősebb szerepvállalása.
A nemzetgyűlés választásának eredményét Horthy közvetlenül semmiképp sem befolyásolhatta, mivel, mint nemzeti hadsereg fővezére, a Gellért Szállóban lévő „főhadiszálláson” várta a híreket.
Itt kereste fel a nemzetgyűlésből érkező küldöttség. Ő maga így írt erről emlékirataiban:
„Prohászka püspök vezette azt a küldöttséget, amely a választás eredményét hírül hozta nekem és felkért, hogy az eskü letétele végett jelenjenek meg az Országházban.
Megköszöntem az irántam tanúsított nagy bizalmat, közöltem azonban, hogy a felajánlott méltóságot nem fogadhatom el, és hogy elhatározásom megokolását a nemzetgyűlés iránti tiszteletből, annak színe előtt adom majd elő.
(…)
Mielőtt beléptem volna az ülésterembe, megkértek, hogy változtassam meg elhatározásomat. Az Országház egyik termében összegyűltek a kormány tagjai, a pártok elnökei meg más vezető politikusok, és arra törekedtek, hogy rábeszéljenek. Látva, hogy ragaszkodom nemleges álláspontomhoz, szemrehányások hallatszottak a kormánnyal szemben, mert elmulasztotta, hogy beleegyezésemet előre biztosítsa. A gyülekezet egyre több vitatkozó csoportra oszlott.
Mint tiszt Őfelségének tettem esküt; ha elfogadom a kormányzóságot, akkor meg az alkotmányra és a nemzetre kell felesküdnöm. Vajon nem forog-e fenn az a veszély, hogy a két esküben vállalt kötelezettségeim összeütközésbe kerülnek egymással? Ezt a kérdést, melyen leginkább tépelődtem, nem vethettem fel nyíltan, és azt is tisztán láttam, hogy a béketárgyalások súlyos körülményei miatt hazánknak e nehéz napjaiban majd hazafias kötelességérzetemre hivatkoznak. Ezért csak azt kifogásoltam, hogy a leendő államfő számára megállapított jogkör - ahogyan a sajtó közléséből ismerem - teljességgel elégtelen. A kormányzó még el sem napolhatná a nemzetgyűlést, még kevésbé oszlathatná fel.
E megjegyzéseim után a jelenlévők rövid megbeszélést tartottak, majd Rakovszky István13, a nemzetgyűlés elnöke íróasztalához ült és tollal a kezében hozzám fordult: „Kérem, diktálja feltételeit. A nemzetgyűlés teljesíteni fogja.”
Még egyszer megkíséreltem, hogy ellenvetést tegyek. Ilyesmit - mondottam - nem lenne helyes alapos megfontolás és tapasztalt jogászok tanácsa nélkül, így hirtelenjében megfogalmazni. Ekkor kijelentették, hogy az ország kormányzójának - a nemesség adományozása és a főkegyúri jog gyakorlása kivételével - mindazokat a jogokat biztosítják, amelyek a királyt megilletik (éppúgy, mint Hunyadi János kormányzó idejében volt).
Mit válaszolhattam erre?
Miután ennyire sarokba szorítottak, elfogadtam a választást és bevonultunk a több, mint egy órája várakozó nemzetgyűlés színe elé. Letettem a kormányzói esküt a magyar nép választott képviselői előtt, akik a nemzetgyűlés képviselte állami főhatalom erejével megválasztottak.”
Forrás: Horthy Miklós - Emlékirataim; Wikipédia; Mnl.gov.hu; Users.atw.historiamozaik; Budapestcity.org; Törtenelemtanulas.blog.hu; Rubicon.hu
vitezirend.com
